Megfogyott az Ég esője,
Mint a régi magyar virtus
S olyan száraz a világ,
Hogy nem olthat már ezen
Még ezer akónyi bús vér.

Olyan száraz a szívünk is,
Hogy a lucskos förtelmeknek,
Miként egy szomjas szivacs,
Álmosan és szomjasan,
Telhetetlen hull elébük.

Száraz az itt-maradt lárma,
Szerelem, bűn, jóság, ...

Mert voltam búsult, csüggeteg, árva:
Így adtam magam paráznaságra,
Így adtam magam paráznaságra,
Bűnre, világra...

Így adtam magam szerelem-őszre,
Így lettem magam bús viselőse,
Így lettem magam bús viselőse,
Asszony-sors hőse.

Nem bánok semmit, mit cselekedtem,
Szent; kényes dolog volt minden tettem,
Szent, kényes dolog ...

Csak öt forintot kértem: megtagadtad.
Te egy dalt kértél. Ime itt adom!
Pedig hogy öt forint egy dalt megérjen,
Már ezt - bocsáss meg - tisztán tagadom.

Öt rossz forint a bank rongy-szűleménye,
Szél fúja el, már amint születik;
De lám, ha a dalt egyszer könyvbe nyomták,
Ott megmarad örök itéletig.

Öt rossz forint egy éji múlató ...

Eldobtam egy gyufát, s legott
Hetyke lobogásba fogott,
Lábhegyre állt a kis nyulánk,
Hegyes sipkájú sárga láng,
Vígat nyújtózott, furcsa törpe,
Izgett-mozgott, előre, körbe,
Lengett, táncolt, a zöldbe mart,
Nyilván pompás tűzvészt akart,
Piros csodát, izzó leget,
Égő erdőt, kigyúlt eget;
De gőggel álltak fenn a fák, ...

Mily gyorsan távolodsz a nagy időben
tőlem, fiam.
Már idegesen kelsz föl az ebédtől,
eltűnsz, szaladsz.
Újságot olvasol, amikor beszélek,
kurtán felelsz.
Barátaiddal vagy. Üres a szobád.
Üres a lelkem.
Nem látod arcomon botor szerelmem.
Nem veszel észre.
Csikorgó hangom iszonyú tenéked.
Nehéz a kezem.
Anyád lett ...

Te elfelejted, hogy délben mit ettél,
kivel beszéltél tegnap, ki az ellenséged, barátod,
mert gazdag vagy s feledékeny.
Úgy elhagyod élményeid, mint kiolvasott
újságaid a gyorsvonatok hálófülkéiben,
s robogsz tovább,
köszönve ennek, mosolyogva emerre,
igen szórakozottan.
De a szegények még most is tudják,
mit mondtál te nekik ...