Mi kik előbb vizen és sáson kényünkre hajóztunk,
S a dagadó habokat széltiben úszva verénk,
Most szűk hajlékban keserű firkára szorúltunk,
Papiros úgyse! kezünk megszakad, annyit irunk.
Lát maga a kegyes ég, és szán és sír is ugyancsak,
Hogy tele van tájunk drága siralmaival,
S már csak eget s vizeket látunk, s még így ha soká tart,
Földesurunk Görbőn vagy viza, vagy csuka lesz;
Vagy ha ugyan szigetecske marad a puszta homokdomb
Bár Tuhutum* lássék, annyira vízbe merűl.
Így van most dolgunk, míg benn a tinta parancsol,
Künn Neptunus uram ostromol árjaival.
De csak rajta, erőlködjék! Mind vége lesz ennek.
A feketés tenger már kifogy, annyit iránk,
A többit pedig elnyeli majd egy biztosi gége:
Ily madarak szomját egy Kapos el nem üti.