A rabló
Vitorlaszárnyakon
A sajka elröpült;
A sajkán gazdagon
Ékes menyasszony ült.
Menyasszony, ifjú s szép,
De vőlegénytelen,
Orozva vitte őt
Rabló vad tengeren.
A rabló szótalan
És zordon férfi volt,
Csak nem, midőn a bús
Fogoly felé hajolt;
Szelíd és csapodár
Ohajta lenni ott;
De látszék rajta, hogy
Bár kért, akarhatott.
S szilaj fájdalmiban
Borzadva kebele,
Az elszánt ifju hölgy
Átokkal felele:
\'A tenger habjai
Nyeljék el fejedet,
Rabló, ki rám vetéd
Átkoztam kezedet.
A tenger szörnyei
Tépjék el testemet,
Ha nálad valaha
Felejtem férjemet.\'
S a parton, mely felé
A gyors hajó repült,
A halvány homokon
Két játszó gyermek ült.
Csigákból hallgaták
Tenger zugásait;
A rabló megörült
Így lelni fiait.
\'Apám!\' kiáltanak
Szemlélve a hajót,
\'Hoztál kardot nekem
S édes piros bolyót?
Hoztál-e büszke mént
És mézes kenyeret,
Zengő arany madárt,
És cifra szekeret?\'
\'Asszonyt, egy ifju nőt
Hoztam közétek im;
Kérjétek őt anyúl,
Kis árva gyermekim.
Kérjétek, ápoló
Hogy légyen ahelyett,
Ki föld alatt korán
Lelt gyászos lakhelyet.\'
S a fürge két fiú
Most föltekintenek;
De a rég várt anyán
Nem jóra sejtenek.
És súgva szól egyik:
\'Apám! a hölgy beteg;
Nézd, arca halovány
És tagja reszketeg.
S keserve a beteg
Csigának drága gyöngy:
Anyánk szemében is,
Nézd, fagyva áll a köny.\'
*
Kietlen szomorúk
A hölgynek napjai,
Rémséggel iszonyúk
Éjének álmai.
Csak gyilka űzheti
Rablója ostromát,
Ki kérni megszünék
S erőszakosra vált.
\'Vagy tőlem hű s örök
Szerelmet elfogadsz,
Vagy nálam zordonabb
Gazdának kezet adsz.
Hazádtól távolabb
Téríthetetlenűl,
Áron bocsátlak el
Vad úrnak örökűl.\'
Haraggal így beszél
A zordon, s vízen át
Folytatni távozék
Embervadászatát.
*
Egy kis sziget fokán
A rabló háza van,
Magas sziklák alatt
Sugár fák árnyiban;
Álmokba ringatott
Szél s hab zugásinál,
De fel-felriadó,
Ha szél s hab víni száll;
Előtte a vizek
Végetlen árjai:
Ah oly végetlenek
A rabnő kínai.
Ki adja vissza őt
A szívnek, melyre vágy?
Hajh dúlva s messze van
A szűz menyasszonyágy!
Ki oldja meg nehéz
Sorsának láncait,
S a még sulyosbakat,
Jövője gondjait?
*
A tenger sivatag,
Halottan áll a part;
Nem tudni, szép időt,
Vagy vár-e zivatart?
A csüllő sír, csapong
A puszta habokon;
A hölgy elszántan ül
Egy lenge csolnakon.
\'Vagy élek, vagy lelem
Habokban síromat,
De visszaragadom
Rablómtól magamat;
Megváltom eltiport
Szerelmem eskeit.
Mindenható! vezesd
A hűnek kezeit.\'
Indúl, elmenne s ah
Rendítő látomány!
A két fiú szalad
A távozó után.
Kezét nyujtván egyik
Eseng oly szívesen:
\'Vígy, oh vígy minket is,
Sétálni tengeren.
A tenger szép özön,
Szellője lengeteg,
Tündöklő habjai
Oly lágyan rengenek.\'
De könyben elborult
Szemét a második
A nőre szegezi,
S ekkép rimánkodik:
\'Ne menj el, oh anya,
Vagy vígy el engemet.
Ki ád nekem, ha mégy,
Jó szót és kenyeret?\'
A megszánt két fiút
A bús hölgy felszedi,
Alig tudván miért,
S mi végét érheti;
Forgatva egyedűl
Ön gondolatjait,
Vágyának új utat
A végtelenbe nyit.
S a sajkát fölveszik
Nagy tenger árjai:
Nyom nélkül vesznek el
Távolban útai.
*
A tenger iszonyú,
Ha mélyét fölveti,
Midőn hullámait
Vad szélvész kergeti,
Ha feldúlt síkjain
A barna zivatar
Élőt s halottakat
Éjével eltakar.
Ki az, ki hál'adón
A partot öleli?
A parton tán honát
S övéit fölleli?
Ki az, ki úgy örűl
Menthetni életét?
Az éh tengerben az
Nem hagyta mindenét.
A rabló az, ki most
A partra felköszönt,
Alighogy elhagyá
A gyilkoló özönt.
Népet s kincset hozott
Nejének dús jegyűl,
Azt vélve, feledi
Búját, ha kincse gyűl.
A tenger elvevé
A tenger-adta jót:
Hullámsír temeti
A kincset és hajót.
De megvan, úgy hiszi,
Legdrágább kincse még,
A hölgy, kit semmi ár
Megvenni nem elég;
Megvannak gyermeki,
Az édes két fiú -
Hozzájok fut, rohan
S enyhűl szivén a bú.
*
Derűlten áll a part
Nap enyhe sugarán;
A tenger elsimul
Lezúgott vész után;
De tört hajó ül a
Mosolygó partokon,
Holtaknak teste úsz
A tűkör habokon.
S a rabló megleli
Üdvének romjait,
Holt-halvány testeket,
A nőt és fiait.
A sárga fürtöket
Iszap keverte be;
Iszappal éktelen
A szép hölgy kebele.
S ő ott áll, mint szobor,
Merő fájdalmiban.
Fájdalma oly rideg,
És oly határtalan.
Vadúl átnézdeli
A messze levegőt;
De sem tenger, sem ég,
Sem föld nem szánja őt.
Ott ég, mint tört hajó
A tenger közepén,
Kit villám gyújta meg
Viharnak éjjelén.
Jámbornak bajban írt
A múlt emléke ad;
Őt bűnök terhelik
És gyilkos öntudat.
A sajka elröpült;
A sajkán gazdagon
Ékes menyasszony ült.
Menyasszony, ifjú s szép,
De vőlegénytelen,
Orozva vitte őt
Rabló vad tengeren.
A rabló szótalan
És zordon férfi volt,
Csak nem, midőn a bús
Fogoly felé hajolt;
Szelíd és csapodár
Ohajta lenni ott;
De látszék rajta, hogy
Bár kért, akarhatott.
S szilaj fájdalmiban
Borzadva kebele,
Az elszánt ifju hölgy
Átokkal felele:
\'A tenger habjai
Nyeljék el fejedet,
Rabló, ki rám vetéd
Átkoztam kezedet.
A tenger szörnyei
Tépjék el testemet,
Ha nálad valaha
Felejtem férjemet.\'
S a parton, mely felé
A gyors hajó repült,
A halvány homokon
Két játszó gyermek ült.
Csigákból hallgaták
Tenger zugásait;
A rabló megörült
Így lelni fiait.
\'Apám!\' kiáltanak
Szemlélve a hajót,
\'Hoztál kardot nekem
S édes piros bolyót?
Hoztál-e büszke mént
És mézes kenyeret,
Zengő arany madárt,
És cifra szekeret?\'
\'Asszonyt, egy ifju nőt
Hoztam közétek im;
Kérjétek őt anyúl,
Kis árva gyermekim.
Kérjétek, ápoló
Hogy légyen ahelyett,
Ki föld alatt korán
Lelt gyászos lakhelyet.\'
S a fürge két fiú
Most föltekintenek;
De a rég várt anyán
Nem jóra sejtenek.
És súgva szól egyik:
\'Apám! a hölgy beteg;
Nézd, arca halovány
És tagja reszketeg.
S keserve a beteg
Csigának drága gyöngy:
Anyánk szemében is,
Nézd, fagyva áll a köny.\'
*
Kietlen szomorúk
A hölgynek napjai,
Rémséggel iszonyúk
Éjének álmai.
Csak gyilka űzheti
Rablója ostromát,
Ki kérni megszünék
S erőszakosra vált.
\'Vagy tőlem hű s örök
Szerelmet elfogadsz,
Vagy nálam zordonabb
Gazdának kezet adsz.
Hazádtól távolabb
Téríthetetlenűl,
Áron bocsátlak el
Vad úrnak örökűl.\'
Haraggal így beszél
A zordon, s vízen át
Folytatni távozék
Embervadászatát.
*
Egy kis sziget fokán
A rabló háza van,
Magas sziklák alatt
Sugár fák árnyiban;
Álmokba ringatott
Szél s hab zugásinál,
De fel-felriadó,
Ha szél s hab víni száll;
Előtte a vizek
Végetlen árjai:
Ah oly végetlenek
A rabnő kínai.
Ki adja vissza őt
A szívnek, melyre vágy?
Hajh dúlva s messze van
A szűz menyasszonyágy!
Ki oldja meg nehéz
Sorsának láncait,
S a még sulyosbakat,
Jövője gondjait?
*
A tenger sivatag,
Halottan áll a part;
Nem tudni, szép időt,
Vagy vár-e zivatart?
A csüllő sír, csapong
A puszta habokon;
A hölgy elszántan ül
Egy lenge csolnakon.
\'Vagy élek, vagy lelem
Habokban síromat,
De visszaragadom
Rablómtól magamat;
Megváltom eltiport
Szerelmem eskeit.
Mindenható! vezesd
A hűnek kezeit.\'
Indúl, elmenne s ah
Rendítő látomány!
A két fiú szalad
A távozó után.
Kezét nyujtván egyik
Eseng oly szívesen:
\'Vígy, oh vígy minket is,
Sétálni tengeren.
A tenger szép özön,
Szellője lengeteg,
Tündöklő habjai
Oly lágyan rengenek.\'
De könyben elborult
Szemét a második
A nőre szegezi,
S ekkép rimánkodik:
\'Ne menj el, oh anya,
Vagy vígy el engemet.
Ki ád nekem, ha mégy,
Jó szót és kenyeret?\'
A megszánt két fiút
A bús hölgy felszedi,
Alig tudván miért,
S mi végét érheti;
Forgatva egyedűl
Ön gondolatjait,
Vágyának új utat
A végtelenbe nyit.
S a sajkát fölveszik
Nagy tenger árjai:
Nyom nélkül vesznek el
Távolban útai.
*
A tenger iszonyú,
Ha mélyét fölveti,
Midőn hullámait
Vad szélvész kergeti,
Ha feldúlt síkjain
A barna zivatar
Élőt s halottakat
Éjével eltakar.
Ki az, ki hál'adón
A partot öleli?
A parton tán honát
S övéit fölleli?
Ki az, ki úgy örűl
Menthetni életét?
Az éh tengerben az
Nem hagyta mindenét.
A rabló az, ki most
A partra felköszönt,
Alighogy elhagyá
A gyilkoló özönt.
Népet s kincset hozott
Nejének dús jegyűl,
Azt vélve, feledi
Búját, ha kincse gyűl.
A tenger elvevé
A tenger-adta jót:
Hullámsír temeti
A kincset és hajót.
De megvan, úgy hiszi,
Legdrágább kincse még,
A hölgy, kit semmi ár
Megvenni nem elég;
Megvannak gyermeki,
Az édes két fiú -
Hozzájok fut, rohan
S enyhűl szivén a bú.
*
Derűlten áll a part
Nap enyhe sugarán;
A tenger elsimul
Lezúgott vész után;
De tört hajó ül a
Mosolygó partokon,
Holtaknak teste úsz
A tűkör habokon.
S a rabló megleli
Üdvének romjait,
Holt-halvány testeket,
A nőt és fiait.
A sárga fürtöket
Iszap keverte be;
Iszappal éktelen
A szép hölgy kebele.
S ő ott áll, mint szobor,
Merő fájdalmiban.
Fájdalma oly rideg,
És oly határtalan.
Vadúl átnézdeli
A messze levegőt;
De sem tenger, sem ég,
Sem föld nem szánja őt.
Ott ég, mint tört hajó
A tenger közepén,
Kit villám gyújta meg
Viharnak éjjelén.
Jámbornak bajban írt
A múlt emléke ad;
Őt bűnök terhelik
És gyilkos öntudat.