Elmentél, s én még érzem húsodat
Körmeim alatt a véred megragadt
Simogatnálak de nem teszem,
Mert uralkodik rajtam a félszem
Félek újra bántanálak, elveszítenélek,
De így, most, nincs mit vesztenem
Elmentél és Már nem vagy velem,
A fájdalom, s a kín megesz eleven.

Várom kopogásod, hallom susogásod,
Nem jössz tudom, és ez fáj nekem
Hogy mit érzek arról nincs tudomásod
Ami megmaradt, csak a reményem
Kopogást hallok, vagy csak képzelem
Robi ugat, s áll valaki az ajtóban
Hogy te vagy az? Nagyon remélem
S megpillantok valakit az ablakban.

Mikor már minden reményem elfogyott,
Megjelentél hogy játssz velem egy játékot
Sütivel, s gyümölccsel érkeztél hozzám
És csak a könnyeim hullottak lazán.
Beszélgettünk, s én nem tudom miről
Nem figyeltem, láthattalak végre közelről
Csak ölelni, s bújni akartam hozzád
Szeretni, simogatni, s csókolni a szád.

De az idő halad, s menned kell
Itt maradok kisírt szemekkel
Utánad nézek még az ablakból
Csak úgy ragyogsz a naptól
Már nem látlak, már elmentél
S a könny szememből újra útra kél
Bebújok az ágyba, érzem még illatod
Aludni nem tudok mert fáj a hiányod

Tudom mennyire fájt hogy itt jártál
Mégis várom még hogy átkaroljál
Várlak mert nem tudok mást tenni
Rólunk most neked kell dönteni
Sok dolgot tettem ami téged bántott
Volt annyi mint mi engem bántott
Minket Isten is egymásnak teremtett
Más így mint én, soha nem Szerethet.