Boldog szívvel várom a jövő havazást csendes, őszinte örömmel,
bennem a régmúlt budatétényi gyermekkorom ötlik fel.
Magam előtt látom, ahogy apámmal húzzuk a szánkónkat
és topogva, csoszogva tapossuk együtt az utcai havat.

Akkor is örültem a télnek, a szép, csillogó, fehér hónak,
de most már igencsak szükségét látjuk a hótakarónak!
A múlt években egyre ritkábban, rövid ideig havazott.
Hiányolom, hogy több tél csak hó nélküli Karácsonyt hozott,

hiszen a fehér Karácsonynak hangulata,
szépsége, csodálatos, meghitt varázsa
is hozzátartozik a tél értékéhez,
mivel hozzánőtt az emberek szívéhez!

Ezért is várom én most boldog örömmel az idei havazást,
bár most nem más, hanem én magam végzem el a hólapátolást.
Ebben is a régmúlt budatétényi emléke ötlik fel bennem,
amikor apámmal házunk előtt a havat takarítottuk ketten.

Ezek jutnak az eszembe a havazásra várva
és ezt a verset fogalmazva a meleg szobánkban.
Bár hóesésre ma még csak a szürke fellegek utalnak,
de majd meglátjuk, hogy vajon hoz-e havat a holnap!