Ságon, a folyóparton, a töltés dombon
A szomorúfűz szomorúbb, mint valaha
Hullajtja levelét messze a magasba.
A szél rátámad a levelekre olykor,
Eltépi a fától, a fűztől, az ágtól.
Száz levél a magasból meg száz a sárból
Tekint a fűzre s a szép nyárra gondol.

Ságon most összenéz a templom két tornya,
Mert már sehol sem találja a hármas párt,
Mi együtt mosolyogva, kézen fogva járt.
Galambsereg a puszta padot korholja,
A templom előtt a tér üres és csendes,
Viszont a csattanó csók hangos és édes,
Minek hallható még halkuló visszhangja.

A kálvárián a bal lator balra néz,
Mit sem érdekli őt az Ipoly szép völgye,
Ha a szerelmes fiú szívének hölgye
Nélkül, egyedül búcsúztat naplementét.
Megtelnek az utcák, de kihalt a város,
Mert nem koptatja az aszfaltot a páros,
Pillangó helyett szálldogálnak hópihék.

Ságon az ősz véget ér, hisz már itt a tél,
Árnyékban a fű, mit egykor pokróc fedett,
Mára a felhőktől fehér hóval lepett.
És beszüntették a madarak énekét,
A kis hangyák sem pimaszkodnak a fű közt,
Hol a talaj fagyott köntösébe öltöz,
Mindezt leple alá rejti a hideg éj.