Mikor abban az utcában lépdelek,
S meglátom azt a bizonyos járdaszegletet.
Újra átélem, amit azon az őszi napon,
S szívembe mélyen belemar a fájdalom.

Érzem a rettenetes sietést, míg odaértem,
A kegyetlen vezetést a reményben,
Hogy talán ez mégsem igaz,
Talán nem.

De a valóság szilárdan ott állt előttem,
Egy mentőautó képében.
Az autóban ott voltál Te,
Törékeny testeddel, gyermeki lelkeddel.

A mentőbe lépve azt hittem kiszakad a szívem.
Persze nem mutathattam ezt Neked,
Nem szabadott, hogy lásd, rettegek.
Rettegek, hogy mi lesz most Veled.

Vittelek volna el onnan,
Óvtalak volna Téged.
Szerettem volna minden erőmmel,
Hogy ne vigyenek el mégsem.

Annyit tudtam mondani Szeretlek,
S Te is mondtad: Szeretlek.
Aztán a harc megint,
Hogy ne oda vigyenek Téged!

Hanem egy aránylag rendes helyre
Ápoló, odafigyelő kezekbe,
Ami persze nem olyan, mint
Otthon, szeretteid körében.

Végül elindult a mentőautó,
Ajtaja bezárult, s már nem láthattalak.
Csak az érzés maradt ott,
A felismerés, a rettegés, a szembesülés.

Szeptember negyedike volt ekkor.
Egy kellemes, meleg őszi nap.
De azon a járdaszegleten
Ott maradt a csöppnyi félelem
A rettenetes érzelem, hogy féltelek.