Volt egyszer egy asszony,
Kinek ereje, kitartása tömérdek volt.
Reggeltől-estig robotolt,
A szíve testében erősen dobogott.

Szerelmét szerette, jellemét finoman nevelgette
S egyre szülte neki a gyermekeket.
Nem vette észre, hogy a nagy a hajtásban
Valahol-valamikor mélységesen elveszett.

S a lelkek egyre jobban ráfonódtak,
Rátapadtak. Szívták az energiáját
Rombolták finom, gyönyörű világoszöld auráját.

Életereje fogyott, de ezt ő sokáig
Nem érezte, nem is sejtette.
Hogy közben teste, s benne
A sok egykor egészséges sejtjeinek
Egyetemes rendje örökre felborult, s
Rendeltetésüktől eltérően garázdálkodtak
Benne, beköltözve mostohán egy szervbe
S menve tovább, feljebb és beljebb.
Túllépve azt, a test üregeinek, vérén át a nyirokrendszerbe
Tiszta soha nem dohányzó tüdejébe,
Majd undorító módon felmenve a
Csinos, intelligens fejecskéjébe.

A jelzések jöttek, a lelkek tapadtak,
De ő félresöpörte ezeket.
Tette mit eddig tett, hajtott, dolgozott, robotolt.
Családját szerette, vendégeskedett, szeretettel
Készült, sütött-főzött, díszített.

A mindent megadni akarás, az odaadás
Tönkretette, kizsigerelte, s a lelkek rátapadtak,
De mondja meg nekem valaki,
Hogy miért engedte meg ezt?
Miért hagyta, hogy az energiáját,
Életerejét elszívó, elpusztító, lelkek
Rátapadjanak?
Miért nem tette azt, még idejében, mit sokan megtesznek,
Hogy félresöpri ezeket a lelkeket,
Még ha meg is sértődnek, vagy sérülnek picit?
S távolról szereti őket továbbra is,
Hisz a gyűlölet, az utálat, a harag
Neki nem volt eleme.

Miért hagyta, hogy ennek az egész
Őrületnek a tüze teljesen feleméssze?
Hogy örök álomra szenderítse?
Miért hagyta, hogy a rátapadt lelkek
Gúzsba kössék, megpecsételjék sorsát,
Immár mindörökre?
Miért?