Nem tudtam, hogy közeleg,
Nem is sejtettem, hogy itt lehet,
Egyik nap még azt mondtad, s akkor
Még nem tudtam, de hozzám intézett
Utolsó szavaid hallottam:
„Majd beszélünk” s szelíden elaludtál,
Mert elfáradtál, s én nyugodt szívvel hazamentem.

Másik nap már nem beszéltél,
Egész nap csak aludtál,
Nem kommunikáltál, nem mozogtál,
S már többé nem nyílott szóra a szád.

De én mindvégig Reméltem,
És Hittem, Hittem úgy, mint még
Addig, s azóta se soha semmiben, oly mélyen,
Ízig-vérig, testestül-lelkestül mindenestül.

Eljött a délidő, az ebéd ideje,
Tested feküdt ott az ágyon,
Lelked-szellemed már messze járt,
Mellkasod még emelkedett.

Délután el kellett menjek,
De biztos, szerető kezekben hagytalak Téged,
Szívem mágnesként húzott vissza,
S Kedvesem is ezt szorgalmazta, Maradj!

Nagyim, mint fénysugár a sötétben,
Lelkesített, olvasva azt a bizonyos receptet,
Mely akár mentőöv is lehetett volna,
Ha akartad volna.

Az este ismét nálad, közeledben ért.
A napi szinten mássá lett, de
Ez engem cseppet sem zavart.
Simulékonyan átálltam, hisz a helyzet
Ezt kívánta meg, s Reménykedtem.

Reméltem, hogy ha megleled,
A Boldogság pillanatod,
Döntésed, akaratod a maradni,
Élni akarás, a talpra állni lesz.

Miközben tisztálkodtál általam,
Férjed karjában fekve,
Szemed mintha kinyílt volna egy picit,
Megkövültem, szoborrá lettem,
Mert a fény szemedben kihunyni látszott,
Szemed fehérjéje sárgás színűre váltott.
Férjed megkérdezte ijedten: „Mi az, Mit látsz?”
Megráztam magam, hisz nem vagyok vészmadár.
S megkérdeztem megörülve: „Anya hát itt vagy?”

De nem, dehogy voltál.
Kezedet ekkor már fogta a Halál.
S Te nem engedted már azt el.

Majd, hogy pihentető legyen az este,
Fekhelyed óvatosan eligazítottuk.
Férjed, fiad és én.
Ekkor óriási mély levegőt
Vettél, de még nem mentél el.

Picit igazítani kívánt még helyzeted,
Ezért férjed s fiad felemelték testedet.
Ismét mély lélegzetet vettél,
Melyet még talán kiengedtél,
De be többé már nem vettél.

Elmentél, lelked utolsó lélegzeteddel elszállt,
Tested maradt üresen ott csupán,
Mely oly drága kincs volt még akkor nekünk,
S hirtelen azt se tudtuk, hogy mit tegyünk.

20 óra 15 perc volt ekkor a pontos idő,
Szelíd, csöndes volt az este.
Békében, szeretetben ment el lelked-szellemed,
Meghazudtolva testedet, mely már
Ezek nélkül nem lélegezhetett.

A Halál nem volt félelmetes,
Sem iszonytató, ahogy vélik sokan.
A Halál megölelt engem,
Azon a csöndes, szelíd őszi éjjelen.

S ezt, míg élek nem feledem,
S a Halált én többé már nem félem,
Sőt talán kicsit irigylem.

Mert, mi kik itt maradunk
Szegényebbé válunk általa
Ki vele távozik viszont örökre
Megnyugodhat, s gazdagabbá válhat.