Nyár volt, s engem a téren ért
Végigsimította minden részemet,
Miközben szívem fájt valakiért
Melegség fűtötte bágyadt énemet.

Dacolva a fénnyel benéztem a Napba,
Majd szemem a szökőkút vízére futott,
De újító erejét mégis mástól kapta,
Mert a dombon ülve Téged láthatott.

Hirtelen álmodtam egy egész világot,
Mindent újnak, mit veled élek át,
S újra élőnek éreztem a haldokló virágot,
Karodban nem láttam már semmiben hibát.

Éreztem illatod, mely testemen fut át,
S sóhajod bennem mindent újra írt,
Éreztem a pillanat örök mámorát,
Mely új színeket keverve jobb életre hív.

Tudom, nem vagyok Neked minden, ami jó,
Tudom, nem érdemled, s sokat bántalak,
De tudnod kell már nem oly fontos semmi, ami volt
És csak úgy élhetek, ha láthatom drága arcodat.

Melletted boldogan suhannak a percek
S úgy gondolom, végre megtaláltalak,
És minden perccel újabb ajándékot szerzek,
Hidd el valósággá váltjuk majd az álmokat!

S tudom, nem leszek többé egyedül a téren,
Mert hiszem, hogy holnap is együtt leszünk,
Most nem tévedhetek, Rád nézek, s érzem,
Ha boldogságunkban mindketten hiszünk.