Még mindig megremegek,
amikor az éj néma szavaid
lágyan körém teríti.
Sóhajzuhatagom befedi és
elrejti, magában újraéli.
Ilyenkor:
- átölel az emlékcsönd -
Már elsimultál álmaimon,
s én a tiéden,
fáj még az érintetlen szenvedély
ami a messzeség kék egén
felhők közül ki-ki kukkan még.
Tartja még az éj az álmom,
ilyenkor forró leheleted körbeölel,
erős karodban ring lelkem,
ujjaid ruhám alatt dombjaim kutatják.
Én pajkosan hajadba túrok, számat
kínálom szádnak.
- buja mosoly elterül arcomon -
Vágyak titka csábított minket a végtelenbe.
S én mindig úgy vártalak, mintha jönnél…
Jöttöd kopogása ezerszer sétált át lelkem kapuján.
Libbenő puha érintéssel és néma mosolyoddal
súgtad számba szavaid.
- belém feküdtek gondolataid -
ebből lettek másnap verseim.
De én nem akarok veled egy versben ragadni!
- újra feszít a csend -
életre kelnek a szavak, kóvályog egy-két csúf sikoly,
emlékek menetelnek legtitkosabb vágyaimon
- kihunyt a lámpafény a sarokban -
A csend fellázad és könnyeket szül szemem,
én a majdnem csókot keresem,
szempillámat szorosan összezárom,
hazudom, hogy nincs még reggel,
kapaszkodom hitem erejével, de egy látomás,
miben te némán állsz és végignézed álmaim halálát
megfagyaszt engem.
Megölelem magam, mert fázom e hallgatag tájon!
És a világ reszkető szívére térdelek,
kérem, hogy fogadjon vissza engem s téged!