Ködösebbé vált a világ, sötétség kúszik át a pusztán.
Halkan susogni kezd a szál, egy piciny gyermek áll az utcán.
Sír, bömböl, édesanyját keresi, helyette a hideg köd öleli,
Fájón, a földre hullnak sötét áztató könnyei.

Sírva megy végig a járda kietlen, sáros peremén,
Ugrik egyet s ott találja magát egy ház fövenyén.
Nem tudja az árva ki űzött vele ekkora ijesztő játékot?
Ahogy cseperedett kezével tépte a puha pázsitot.

Már ifjú lett belőle, s várja anyját árván,
A köd ölén sírogat minden éjjel ott a járdán.
Cipője elkopott a szél ruháját rongyokká tépázta,
Az örökös várakozás lelkét szüntelenül bombázza.

Vár töpreng, az eső áztatja a bőre minden szegletét,
a tüdőgyulladás sem kíméli már a gyönge testét.
Ott ül az utcán a köd cirógatja lázas homlokát,
Arcára mint egy anya ezer csókot ád.

Látomások, rémképek gyötrik lázas elméjét.
A fűszálak miket kitépett, feltépték anyátlan elméjét.
Az első amit ő a lázálomban meglátott,
Egy meleg otthont és szerető családot.

A második a törődés, és lágy szavak mivel illették,
Emberként néztek rá és gyönyörűen nevelték.
Sajnos ez csak álom rájött ott a sárban.
A köd elrejtette és ő némán fulladt meg egy pocsolyában.