Van mikor a hiányod érzem, reggel mikor felkelek,
Az emlékeimben én még mindig nagyon féltelek.
A fejemben itt egy tökéletes összkép,
Ahogy fogod kezem és mellettem jössz épp.
Örökké tartó emlék, egyre jobban gyötri lelkem.
Sóval hinti be feltépett és vérző sebem,
Mert nem gyógyír hanem méreg van az emlékben.
Sokszor sírva fekszem, hogy szeress újra engem,
Hogyha mégis utálsz tisztázhatnánk szemtől szemben.
Két élet, két véglet, két irány mégis egy pár,
A jövő és a jelen tervben volt de egyikünkre sem vár,
A szerelmesek között is az érzelem a legnagyobb tanár,
Hogyha úgy érzed, hogy messziről figyel két szempár,
Akkor nézz a múltba és meglátod mit magad mögött hagytál.
Egy néhány soros levél miben elmesélem érzésem,
Talán ez az egyetlen módja annak, hogy feltegyem a kérdésem,
Mire talán soha nem kaphatok tőled választ,
Ez a pár sor lesz az ami engem érzelmekkel eláraszt.
Ez lesz az ami tőled könnyedén elválaszt.
Egy tükör amit már fél éve tettél elém,
A valóság mi szíven szúrt, hogy nem lehetsz az enyém.
Hogy nem mosolyogsz ám, hogy nem fogod a kezem,
Mert nem áll mellettem az ki felé fordíthatnám fejem.
Ahonnan elindultam én most oda estem vissza,
A magány végtelen tengerén ahol minden olyan tiszta.
A múlta ami bennem él és ezt soha nem kaphatom vissza.
A neved ki nem ejtem , hisz tudod, hogy ez neked szól,
Engem az zavar, hogy nem lehetek ott amikor elalszol.
Az esőben elázom mert ernyőt nyitni nehéz,
Mikor sírok utánad kérlek engem ne nézz.
Mikor szemedbe nézek csak fájdalmat látok,
Te pedig csak állj ott és nézz a szemembe, Játod a fájdalmat?
Nem az fáj, hogy elhagytál, hanem a sok együtt eltöltött pillanat.