Szállt a daru. Tüntén
révedtél mereven.
S csak mormolgattad ülvén:
az ott a szerelem.

A tömör földeken
dünnyögtél tétován.
Tünődtél, mért hagy el
a jómódú leány.

A faj, a faj szavát
gyűrte össze a szád.
S nem tudtad, hogy a fajt.
megosztja a világ.

Hogy tuskó kezű munka
s nyúlt ujjú élvezet
igazít utunkra.
Tied hová vezet?...

Nyúlós, tömött e táj,
hájas homály dereng.
Hüllők hona. Megállj!
A víz tompán mereng.

Vékonyulsz, elhajolsz
e puszta szélinél
s széjjelkapkod a sors
mint a füstöt a szél.