Születnek és elhervadnak,
Bíborvörös rózsák,
Még régen te voltál a múzsám,
Mindig csókoltam elmosódott rúzsát.

A sötétben egy pici mécses lángja,
Minek fénye testemet átjárta,
A szívemben volt egy kopott járda,
Újra épült mikor testemet átjárta.

Egy érzés mi érted nyúl az égbe,
A rózsák pedig lassan elégve,
Hamvaikból nem sarjad élet,
Mert én nem akarok mást csak téged.

Ezt a bánatot nem járja át a gyönyör,
Vízzel telik meg e kiszáradt gödör,
A szívem csak neked volt zárka,
És a szerelmet mély kötődés sem váltja.

Merev szemmel csak engem néztél,
De nem láttál sőt már tőlem féltél,
Emléked kifakul akár folt a ruhán,
Nem ölelsz már többé oly puhán.

Az évek elmúltával nem lesz jobb soha
Az arcod olyan puha volt akár az utca pora,
Abból a finom tortából egy szelet,
De az utolsó falatot mégis félre nyeled.

Sok csillag oltotta már ki fényét,
Mert sok ember feledi puszta létét,
Nem akartam mást csak veled lelki békét,
Ennek a fájdalomnak nem is látom végét.

Könnybe lábadt szemmel a csókod ízét érzem,
Több ezer sebből vérzik már a szívem,
Úgy gondoltam az érzelmektől nem kell félni,
De a gondolatod mégsem hagy élni.

A szerelem nem nyílik mint a rózsa,
Kitépem gyökerestől nem tehetek róla,
Vissza ne nőjön én ezért tettem,
Töve köré betonvárat építettem.