A paplan szélébe álmodtam ezt a sort,
Ami messze repít egy jobb kort.
Ez a nap vége, aludhatok végre éjjel,
De párnámból kimászik a hajnal,
És vele a nappal őrült nagy zajjal.

Én álmodtam egy világot de csakis magamnak,
Hol a holnapok jönnek s nem szaladnak.
De a hétköznapoktól a lelkemen egy harapás,
Ebben az életben az élet dala más.

Mert ez nekem nem élet, csak egy számvetés,
Elmúlik lassan akárcsak a hóesés.
Én tényleg már csak azt az egyet várom,
Hogy csak nézzek és semmit ne kelljen látnom.
Bennem ez tovább marad mint a holdon egy lábnyom.

Álom az álomban, én mindig csak álmodtam,
Mert itt szárnyal a létem, de a valóságban koppan az arctalan énem.
Itt minden napnak megvan a bűne,
A bűnben vetül elém minden napom tükre.

Véget ért az álom, felsikít az ébredés.
Kiül a fájdalmas mosoly az arcomon,
Hogy még mindig ezt a pár sort karcolom.
Mert nem bírnak itt engem mások,
Mit is várok hisz ezek nem is álmok.