Te! Miért ítélsz el, mert már megtették páran?
A szavakkal az életem a szemetek elé tártam.
Hiába nem esik jól, pedig ez így van,
Mert mindegy, hogy előtted vagy az ágyamban sírtam.
Lehet más vagyok, vagy csalódtál bennem,
De csak emberek vagytok a mentségetek ez legyen.

Azt hittem ti látjátok mások mit éreznek,
Jónak tűnő barátok is a szívembe kést ütnek.
Ahogy a vérem elfolyt a földön akár a tintám.
Üres papírok elszálló szavaim hallgatták.
Megfosztva attól miben énem összeforrva teljesül,
Tollam bánkódva az asztalon, némán elterül.

Értetek miért küzdjek, ha folyton háttal álltok?
Emberek lennétek? Ti! Újkori áruló Júdások.
Köztetek végre, már ki tenne rendet?
A szivárványok közt keresztre feszítetek.
Árulás, álnokság, lelkek vad tiprása,
Nem vagytok tekintettel barátra és egymásra.

Látszik emberek vagytok, mert külön-külön nem,
De csoportosan vagytok igen ostobák.
Nem látjátok ti át sok élet furcsa ostromát.
Nem érdekel már csak a saját kis hasznod.
Ha nem is látod, te mégis ezt csinálod,
Így leszel újkori áruló, mert ez a te világod.