Egy furcsa utat járnak emberek e korban,
Testük elporlad, a saját maguk építette kohókban.
Nem más, a halál rögös útja ez,
Ezen ereszkednek mindannyian a holtak közé.

Rögös és kemény új, minden lépés kínszenvedés,
A vesszőfutás ehhez képest gyerekjáték lehetne.
Nem tudják mi vár rájuk csak, hogy ki jön utánuk.
Látják gyermekeik, és ezernyi vércseppet ejtenek értük.

Sírva menetelnek s csak mennek előre-előre.
Összekeveredett világ a könnyek mossák arcukat,
Sárral kevert izzó vár feltöri mezítelen talpukat.
Aki őket vezeti, egy korbácsot vonszol kezébe.

Félnek tőle s nem állnak soha eléje.
Aki megáll halálraítélt, testét felfalják a világ peremén.
Elemészti a semmi ezt a furcsa sereget.
Újabb láncra vert népek utánuk lépkednek.

Nyomaikat eltünteti a mögöttük kavargó szél,
Ami árulkodik, hogy itt jártak: pár cseppnyi vér.
Varjak szállnak magasan az égen,
Az emberi ebédért a keselyűkkel vívnak csatát éppen.

Mindenki eltűnik, kit a természet kit társai falnak fel.
E horda nyom és célok nélkül vándorol a pusztán.
Élőholtak lehetnek, de a rablánc mindet a földhöz húzza.
Lelküket nem engedi a forró , parázsló vihar súlya.

Gyermek nincs köztük, mind bűnösök lehetnek.
Szélből formált parázs farkasok az ő testükre éhesek.
Csattognak a korbácsok egyre csörögnek a rabláncok,
Vérezve, üvöltve, indulnak a sosem látott rabok és hajcsárok.