Lassan végigfut egy borzongó kép a tudatomon,
Maga mögött szanaszét szaggatva fáradt lelkem,
Mint zilált medve az ízetlen, foszló prédát.
Mégis messze hurcol a tudat meggyőz, véged!

Ahogy ezt minden érzékszerved felfogta már,
Bármilyen úton vissza szeretnél térni az életbe.
Ha kell a jobb lét felé nyalsz, lefelé rúgsz,
Akár egy vad ló kit a virágos réten fogtak be.

Megtörsz, rájössz innen már nincs visszaút,
Küzdesz! Akárcsak az esőerdő indái,
De ők is csak kúsznak és soha ne érnek fel.
Hát ezt választanád? Látszik kiégett elméd.

Kezedet bilincsek szorítják, mik a mélybe húznak.
Vad gondolatok a megőrülésbe taszítanak.
Tolnak, húznak, tépnek, rúgnak és te félsz!
Életben tart a tudat, Hátha még élsz!

Már összemosódik minden amit láttál, hallottál,
Mint hanyag művész papírján a színek.
Izzadságod szemedbe lassú patakként folyik,
Olyan érzés ez , akár izzó parazsat szórtak volna szemgolyódra.

Itt a vég! Nem látsz, érzel és fázol,
Tüdődben kikristályosodik a fagyos levegő.
Nem is szólsz már szíved utolsó dobbanását hallod,
Ez a kép sem kuszálja össze többé a tudatod.