Újra leülök, a papírra rímeket festeni,
A lelkem ezt a sok dolgot nem tudja megemészteni.
Ahogy ágyamból kikászálódok,
Hangosan elköszön a paplan!

Az álom a háttérben még fehér zubbonyban,
Valami belülről azt súgja halkan,
Jó reggelt! Kiált az én testem!
Fáradt vad és meggyötört lelkem.

Máris fájni kezd az én fejem.
Már a puha ágyban sem találom helyem,
Keresem merre lehet egy jobb világ.
Ami kenderbe verhetné a reggel fiát.

Ott ahol a jég sokasága mint a sivatag,
Ahol minden csendes és hallgatag.
De a valóság keserű íze számban megmarad,
Ez pedig egész életemben velem marad.

Mert én még szeretnék aludni,
És megannyi kis fát tavasszal elültetni!
A véget nem érő versek rímei közt elveszni,
Vagy a sorokban egy hölgy szerelmét meglelni.

De kitől várjak segítséget mindezért?
A nyitott ablakon csak egy szellő súgja fülembe,
Jó reggelt! De nem értem szavát a szélnek!
Csak a szobámban némán nézek.