Közel ötvennyolc évesen már:
- ki tudja hány lépés az odaát?
Ideát biz' istenem sokszor, túl sokszor talán
lemondóan legyintek: - végleg társam a magány.

Itt most már nem izgat engem semmi.
Érdeklődésemet felkelteni
képtelenség. Sikerült mindent elveszíteni.
Így saját lábam elé sem tudok tekinteni.

Itt egyelőre minden zavaros,
cserbenhagy az eszem - nem csavaros -
immáron. Szívem is elárul. Csendben verdes, tán
elcsigázott megfáradt öreg testem vegetál.

Rengeteg jó ötlet maradt bennem.
Nagy ritkán elővesz a hősködésem,
ám bágyadttá, férfiatlanná gyengít engem:
- visszaesve az érdektelenség közönyébe.

Gyötrelmes magányomban irgalmat
nem remélvén, elregélhetem:
- érzek egy bűvöletet, egy csodás izgalmat,
ahogyan lassan az odaát felé lépkedek.