Erdő vagy, ifju lombos, ezredéves,
Mely éjenként vad titkokat susog,
Ott leskődnek lapulva terebélyes
Nyugodt kéjekhez szörnyű gyilkosok,

A gyilkosok, kik mosolyodnak kését
Riadt szivemben forgatják vadúl,
Míg más tájon a szerelem s a szépség
Vígan dúdolva bölcsőket gyalul.

A szőkeséged kora hajnalég
És űzöm egyre, loholó bolondmód,
Kiben az őrület tallója ég.
Mérföldet lép ő, fellegekbe bomlót.

Mint izzó létra, végtelent hatolt át
Vágya, de rajta szédül és hebeg,
Ki futván, égnek viszi a lajtorját
És el nem éri soha az eget.

Bronz kebled hasonló a föld rögéhez:
A végtelen, mélységes földeket
Álmodják csiraszagu istenségek.
Szeretném asszonyként ölelni meg,

Ha forró, szomjas záporok után
Nagy roppant teste gőzöl és liheg még -
Ölelj meg, ó, most benned is talán
Minden lányt, asszonyt egyszerre ölelnék!

Énektestű és ismeretlen
Ő, az igazi kedves mindig.
Szivünk ormán él s minket is
Szelíd erővel odaindít.

Hogy meredekjén bátorítson,
Szerelme mély mezőkre tárul,
Ilyenkor egy-egy üstökösláng
Lelkünkbe hull a homlokárul.

Mosolya vízcsepptiszta tenger
S az ő szomoru mosolyába
Beléömlik minden más asszony
Tisztító, éhes kacagása.

Szelíd keze csak símogat majd,
Szeméből kibuggyan a kláris.
Zenélő, örök sebeinkből
Kihajtanak még violák is!