Én mindig a sorssal szemeztem
Pedig számtalan dologban vétkeztem
A rossz dolgokat szívemben szétszedtem
Mert már majdnem szétestem.

Ami nekem maradt az a két kezem
Bármit is tettem viselem keresztem
Sokan hiszik rólam h megvesztem
De a sorssal mégis lekezeltem.

Most lépek az útra hogy valamit tegyek
Mint egy vándor sokáig megyek
Hogy lelkemben megnyugvás legyen
Így az élet a karjára vegyen.

Átlépem az országhatárt
Így becsülöm az életben a tanárt
És nem várom a halált
Mert rám senki sem várt.

Egy pusztán hol kiszárad a száj
Ott az eső minden cseppje aszály
Bár tudom élni nem muszáj
A délibáb teljesen összekuszál.

Mint a dicső 300 úgy esek el én is
Pedig elárultak és leköptek mégis
Majd elfognak és felkötnek
Egy maroknyi földel elfednek.

Ha szabad lélek itt suhan át
Hallani fogja az időtlen kövek suttogását
Melyeknek szeme sok mindent lát
Azt mondják ne menj, maradj igaz barát.