Emlékszem jól a szobára
ahol utolsó napjaid
pihenték magukat
a remény már mélyen
nagyon mélyen aludt benned…
fülledt csend ölelte a falakat
a sarokban elhagyott emlékeid kuporogtak
vártak (gyermekkorom)
az ablak némán ült a falban
kizárva az élet zaját
gyertya lángja világított
éle tartotta leheletnyi reményem
odakint már sírt a november
madártalan égen a felhők
menekülve egymásnak mentek…
- ők már érezték a halál szelét -
végtelen terek messzeségébe
meredt fáradt szemed és
én szégyelltem hogy nem láthatok veled
könny nélkül ott tanultam sírni
csukott szájjal imádkozni
istenre nem haragudni
csontig hatolt bennem az önzés
közben végig szorított a csönd…
- megmozdultál -
odaléptem és rásimítottam soványka arcodra szeretetem
szemed lehunytad de én láttam a könnycseppet
ami szád sarkába érkezett
oda ahol a ki nem mondott szavak vártak
ekkor utoljára rám emelted tekinteted
én megfeledkezve önmagamról
megláttam benne önmagam
a könny zárta ismét le szemünk
keservek néma cseppjében
fürdött lelkünk
erőtlen kezedbe tettem tenyerem…
Megszorítottad!…
a világ fordult meg bennem
kezeddel mondtad amit száddal sosem:
- szeretlek -
(akarom hinni hogy ezt szorítottad)
a hideg érezhetően átölelt
mélyet sóhajtott a levegő
szádról leszakadt a veszteség dala…
Fáradt beteg tested
apróra zsugorodva feküdt előttem
én mégis óriásnak láttalak
földre csapott a fájdalom
gyász csüngött a plafonon
majd a kifakadt sóhaj is elszállt.