Ma itt volt velem. Nem kopogott és
nem is köszönt. Előbb a szememre
csókolta jégcsap leheletét, majd
a számról tépte le a szerelem
tegnap-ízét. Utána az egész
testem birtokba vette, a földre
csapta le. Megállította még az
időt is. Emlékeimben vihart
kavart, az álmaimban zűrzavart.
Tombolt és tajtékzott, keresett és
kutatott. Szikrázott dühében zöld
szeme a nyála csorgott testemre.
Elég! Nem bírom!- kiáltottam a
tajtékzó pofájába. Röhögött…
Összekucorodtam és ölemmel
védtem lelkem, benne hitem és a
kedvesem. Felemeltem a fejem
a földről, szemébe néztem,
fájdalmamban felnevettem. Ekkor
rúgott még egyet a testemen és
elment. Úgy, ahogy jött: váratlanul.
Lobban bennem az ösztön és talpra
állok. Már mosolygok, mert tudom, ha
erősítem hitem a lelkemben
legyőzhetem a félelmem… vagy nincs
is félelem csak Én teremtem?