Szeme megtelt könnyekkel,
némán gurultak végig arcán,
nem érzékelte,
nem látott,
nem hallott,
messze volt a lány a valóságtól,
pedig
az élet lágyan ölelte és szerette,
szíve lassan ütemesen dobogott,
sóhajait lecsókolta az idő duzzadt ajkáról,
két üres karja bénán lógott mellette,
csak
méz színű haja lebegett a szélben,
nem látott,
nem hallot,
messze volt a lány,
a csillagok rágyúltak az égre,
a hold is féltőn figyelte,
de a lány nem érzékelte,
messze volt nagyon messze,
túl az Óperencián
-hitte a mesét-
A fájdalom már meztelen
nyakát nyaldosta,
reszketett,
de már nem félt…
Hagyta hogy marja a kín és a múlt,
tudta hogy meg kell
születnie a fájdalomban az életnek,
tudta nagyon jól tudta,
érezte,
akarta,
különben az élet ráhúzza sötét függönyét
a valóra,
de szerette a férfit teljes szívéből
és el kell engednie,
mert
csak igy maradhatnak életben…