Becsukom a szám, kinyitom a szemem.
A szememből egy suta gondolat zokog elő.
Miért uram miért pont én lettem ki mindezt látja?
Ki becsukta száját, tollat ragadott és szemét kitárta!

Elárult rendszerek lemondott emberek,
Köztetek élek, árulók kezében ölnek a fegyverek.
Minek az erőszak ha amúgy is körbevesznek lángtengerek?
Apáink véréből épült fel ami most szilárdan áll.

Ezt mossa most az árulás a gyarlóság,
Mint hatalmas tengerpartokat a dagály ás apály.
Látok mindent tisztán akár egy kristályt,
De mégis szembeköpnek, a sors hátamba kést márt.

Hóhérok, álnokok, gyarlók, gyilkosok és hazugok,
Ezt teremtették hát apáink véréből a századok?
Ezt az embert aki ha kell, négykézláb mászik,
Mint egy élelemért könyörgő megvetett állat!

S ha nem kap élelmet, öl szerez magának.
Megannyi korcs, elfajzott emberi méltóság.
Kezdi elrágni a fának gyökerét,
Mi alantos módszerekkel rág, s a fát dönti ki egy kósza szél.

Korhadt fákon átrágta magát a gyűlölet.
Mi a száraz elhalt ágakon szikrázva éghet.
S a hatalmas fa lassan minden reményével elégett.
Nem marad majd a helyén csak hamu temérdek.

A hamvakat belepi a fű, és a köd burkolja azt.
Vagy a szél fújja el az éltető hamvakat?
Nem kapsz választ mert te sem leszel addigra,
Egy fa eltűnéséhez nem kell más csak szikra!