Három napja alig alszom, az ágyam is csak megvet.
A párnám gyűlöl, a paplan nem melegít, eltemet.
Kusza gondolatok cikáznak fejemben,
Úgy érzem magam mintha állnék egy veremben.
Ez a pár sor egy ásó, s én ezzel a sírom megástam,
Ha belém rúgott az élet én mindig felálltam.

Nem értenek már meg engem az emberek,
Nincs mivel felállni tehát a hideg földön fekszem.
Lábaim az élet giotinja csonkította buzgón,
S a folytonos kudarcoknak vetett a húsból.

Már nincs kedvem játszani ezt a szerepjátékot,
A tetteim mezején mégis az érzelem megalázott.
Furcsa háborút vívunk, a világgal és magunkkal,
Mégis egyek vagyunk mint puska a tussal.
Mocskos világban még mocskosabb emberek,
Irakban a vallásért itt eszmékért halnak az emberek.

Itt civil az áldozat, nem hátba döfjük egymást,
Nézd a nagy fa ágán azt az apró, gyönge oltást.
Óvd mert minden fa oltással születik!
Nézz csak meg minket hogyan óvtak szüleink.

Ez nem a Lost itt nincsenek túlélők.
Te miért is járod a végtelennek tűnő lépcsőt?
Amióta én belecsöppentem ebbe a környezetbe,
Sokaktól a jópofizást kaptam a képembe.
Mégis csak ürességet láttam a szemekbe.
Egyenes beszéddel világosságot gyújtanék a fejekbe.