Körbevesz a néma csend, betakar a sötétség,
Sóhajtásom izzó lyukat éget a szoba csendjébe.
Lelkem szánalmas haldoklásához, borostyánút vezet,
Mit a pofára esések fáradhatatlan munkásai,
Fektettek le az élet hosszú és hideg során.

Még érzem azt az illatot, ami orrom mélyére égett,
És látom azt a képet, mit agyam délibábként vetít elém.
Suttogok, félek, nem tudok már mibe kapaszkodni.
Az üres papír a játszóterem, tollam lett a hintám,
Oda szívem mindig visszavágyik, játszani és hintázni.

A fellegek vérben forgó szeme rám tekint,
Vérfürdőt rendez a Nap, ahogy a Föld pereméről nekem int.
A gyermekláncfű illata feszélyezi a zöld udvar hangulatát,
Mégis mint ezernyi kis nap úgy ragyogja be a határt.
Félek utolér a végzet sivár lelkem labirintusán.

Bőröm beitta a poros utak szélfútta bűzét,
Térdre rogyva érzem szívem máglyájának tüzét.
A patakpart sással benőtt partján megül a köd,
Ahogy lelkem álnok mocsarában a gondolatok.
Ez a sírhantom, s e szavakba fulladok.

Az érzelmek vihara lassan lecsitulni látszik,
Az a régi kép az illatfelhőben ugyanúgy virágzik.
A romok tetején a gyomok ütötték fel fejüket, akár egy kertben,
Hát ezeket kell kigyomlálnom testemben, lelkemben,
Emiatt a csend teljesen szétzilálja fáradt testem.