Vert hadak csonthalmain csak a béke és a csend honol.
Vérfürdő volt, de ez már csak a pokol.
Légy jobb, mint más mert az vagy mit magadban hordozol.
Lelkeden a sikerekkel minden rést befoltozol.

A nap első sugarai döfték át a goromba felleget,
Ezzel égeti el máglyán a megátalkodott bűnös lelkeket.
Ki hagyta ily sokáig mérgezni e tiszta elmét?
Szabad embereknek húzta csőbe sok igaz tettét.

Vad, lidérces és meggyötört álom,
Lett úrrá ezernyi virágzó határon.
Maga mögött hagyva egy kiégetett pusztát,
Minek sóval hintette be minden zegzugát.

De most visszahúzódni látszik a sötétség,
Mert nem szeretne napvilágot látni még.
Kitisztulnak az elmék, visszatér a szent nép.
A sikító napfény lesz az idilli kép.

Odaát a hegyek lábánál mégis halmok emelkednek,
E halmok teteén kisgyermekek verekednek.
A két gyermek az, ég és a föld fia volna.
Elöntötte lelküket a sötétség kórsága

Egy harmadik még erőt gyűjt, őseit siratja.
Arcát könnyfátyol takarja, hangosan két testvérének kiáltja.
Elég a sötét erőszakból, hisz itt a fény alakja!
Nem lehet rajtatok úrrá ismét a sötétség kora!

A két testvér egymásra néz miközben ezt hallja.
E szavakat két kődarabbal megtorolja.
Elfolyt a vér egy utolsó kiáltás a fény gyönge hangja.
Így lett úrrá az embereken a sötétség álnok kora.