Furcsa és kétes szó,
nem tudni mi rejlik benne,
mégis keresed mi a jó
és ha megleled mindent meghazudtolsz.

Töröd a fejed azon,hogy mi ez,
de nem tudod mire lelsz,
mert kutatod szüntelen,
de válasz sosincsen.

Ülsz magányosan az ablakban,
a csillagok fénye rád ragyog
és a végtelen távolságban
keresed a holnapot.

Csendesen fúj a szél,hajad meglebben tőle,
s csendben vársz arra a pillanatra,
amelyben választ kapsz,
mi értelme az egésznek,
a létnek és a szenvedésnek?

Persze nem sejted,miért is lenne így,
ha az életed majd messze elhív
és nem leszel mellettem,
ha eljön a végzet ideje.

Siet minden,az emberek menetelnek
és bíznak,hogy van miért élni,
lesz még holnap és tudnak szeretni,
mégis vár rájuk a vég.

Dühös leszel,mert nem ezt kérted,
nem szenvedést,könnyet,
hanem szép világot és reményt,
új napot,hol van még fény.

Felkészülsz arra,hogy másnap másra ébredsz
és,hogy akit szeretsz nincs melletted,
mert őt másik világ várta
sötétséggel és halállal,

hol hűvös szelek járnak,
bánattal és magánnyal.
Ezt hozzák felém és félek,
mert te nem vagy velem.

Csendes a táj,alszik minden,
csak te vagy ébren
és éberen lesed
kedvesed mikor lép be.

Sietek hozzád,mert tudom vársz rám,
tudom mi jár a fejedben
és segítek neked,hogy végre
nyugtató szavaimmal
nyüzsgő szived békére leljen.

Amint belépek,lágy karjaidba zársz,
szorosan ölelsz,hogy ne múljon el a varázs.
Féltesz és óvsz,ha kell,de
e percben te kényszerülsz erre.

Kisimítok egy hajtincset az arcodból,
igéző szemeid tüze mindig oly nyugtató.
Te vagy nekem minden kincsem,
mégis aggódsz,de felesleges.

Türelem!-súgom titokzatosan
a füledbe.-Van még időm az életre!
De,ha az életem homokként peregne
le egy homokórában,

akkor is remélj,mert az igaz
szerelem nem múlik el sosem
csak átalakul,majd a szíved
legmélyén él tovább

és talán,ha nem várnád
úgy tör elő,mint egy emlék
és türelemre int téged,
mint ahogyan én tettem egykor és régen.