Nyár van zsibong a park az utca,
Mókás gyermekek hada tölti be a tereket.
Én is közöttük vagyok, és velük futok,
Majd egy buta játék miatt biciklire pattanok.
Halk csengetéssel messzire gurulok.

Oly messze hol már a fákról hull a levél,
S a sárgásbarna avaron csúszik meg a kerék.
Mi ez álmodok? Nem! Ősz van már!
A kis kezem megnőtt s a lábam sem apró, az útról letért.
S a sok kislány némelyike oly ledér.

Túrára indulok velük a távolba,
Hol a hegyek feje már őszül javába,
Mint gigászi óriások csúcsos hajkoronája.
Már érzem, elnehezül léptem s ráncos a bőrön,
Mégis fiatalos daccal a magasságot legyőzöm.

Odafent a tetőn kihalt és hideg minden,
A hölgyek és az én hajam is fehér mint a hó,
Látszik az élet rohan s nem egy ringó hintaló!
Most hideg van és csend és hó és tisztaság.
A földet csendes könnyek lassan itatják!

De itt a tavasz mi újra burjánzik,
S a meleg napsugár is mi az utcára sugárzik!
Újra gyermekek hangja töri meg a terek csendjét.
S pirospozsgás arcukon érzik a tavasz legfrissebb szelét.
Tudhatják ezzel életüknek mi vette kezdetét.