Most törött szárnyakkal a hátamon,
Itt járok én is ezen a földön,
Ahol az életfogytig tartó büntetésemet töltöm.
Könnyes szemeim már mindkét kezemmel törlöm.

Én az életet hívtam ki egy párbajra,
S a végzet jött és beleestem mérgező csókjába.
Mondani csak ezt tudom: ide születni kell,
Mindenki ugyanazt élje meg ez így lenne fer.

Ki vagyok én és ki vagy te magadban?
Ahogy a tinta a papíron úgy én is szaladtam.
Csőbe húzták sok tervem még az agyamban,
Ezért világ életemben a seggemen maradtam.

Nem tudok megfogni egy témát úgy mint régen,
Barátom már volt annyi ahány csillag az égen.
De mire föl beszél velem bántón egy ember?
Pedig nem különb nálam, őt a jelen engem a múlt nyel el.

Ez már nem az a mese mi lelkünket porozza,
Nincs itt már sem kököjszi sem bobojsza.
Itt csak a jelenünk van de keményen,
Mert ez múltunk üszkös romjain taposott át és reményen.

Alszok mert aludni kel, mégis ébren álmodok.
Szárnyaltam én át rónán és hegyeken.
De már lehullottam a szárnyaszegett vágyakon.
Így járok köztetek törött szárnyakkal a hátamon.