Itt vagyok, én élek, látom a szörnyű világot,
Mi a sírodra nem dob semmit, de én egy szál virágot!
Meddig élsz, mit csinálsz, mit teszel?
Nem tudod meddig húzhatod ezzel a léttel.
Csak kapaszkodsz egyre feljebb két kézzel!

Nincsenek prófétáink kik vezetnek igaz hittel.
Vagy mártíraink, kik együtt halnának a néppel.
A székemen merengve ülök, s közben szédülök,
És a vezető személyek miért rajtunk vezetik le dühük?
Lassan de biztosan ahogy az ország én is felépülök.

Mikor sírnom kellett azt tenyerembe fojtottam,
Mikor mennem kellett, büszkén ballagtam!
Vittem egy marok sót utamra a kezembe,
Azt szórtam ezernyi vérző, feltépett sebembe,
Egy szem sem jutott szétzilált lelkemre!

Ki itt ült ölembe, már messze jár régen,
Hazug emberek miatt aludt ki csillag az égen.
Már magam sem tudom, hogy kéne e félnem?
Maradt e igaz ember a Földön? ezt kétlem!
Ebben a testben én még mindig fizetem bérem.

Futok bár az árnyék még oly távol,
Testem izzad, lelkem ég a fájdalomtól.
Lehet nincs mondanivaló ezekbe a versekbe,
Sem sokat mondó rímek mik emelnek a fellegekbe.
Lehet, hogy nem is érek semmit e férges környezetbe?

Még írok. Még érzek, még kelek, még fekszek,
Az élet deresén kelek, fekszek és érzem milyenek az ütések,
Mit a csendőrök mérnek rám, na ők vagytok ti emberek!
Az ő szemükbe nézni sehogy sem merek!
Mert elporlasztják lelkemet, és felfalják a testemet!