Minden éjjel kimegyek, nézem a csillagokat,
Mindig érzem ugyanazokat a lágy illatokat.
Felidézem magamban a legszebb pillanatokat,
Milyen is volt anyám karjában nevetni!
S gyermekként az almafánkra felmászni.

Ó ilyen a gyermekkor gyönyörű lábnyoma,
Mi megmaradt szívem örökzöld pázsitján!
Minden eszembe jut éjjel a csillagok nyomán.
Ezeket a pillanatokat nem feledem talán,
S mindig merengek a gyermekkorom világán!

Meddig él e kor, meddig élek én benne?
Felnőtté vált testem, s benne a gyermekkor lelke.
A szívem boldogsággal van most tele!
Olyan jó, mint száz tavaszi rét illat fellege.
És oly sima, mint nagymamám két keze.

Ilyenkor látok és érzek meg mindent,
Körbevesz a sötétség és zár magába a csend.
Az a csend, amit már kezdek megszokni.
Az a sötétség, amit már kezdek megérteni.
Ezek mindegyike bennem a múltat idézi.

Rájöttem felnőni nem csupán emberi dolog!
Mert amíg élünk addig velünk a Föld forog.
Szüleink és nagyszüleink emlékét őrizzük,
Ahogy gyermekkorunk nevetéseit is felidézzük!
Csillagok, csend és sötétség őket így nevezzük!