Ahogy a tollam elindul a papíron.
A gondolataim szárnyalnak messze.
Mert csak ő az ki írja mindezt.
Az-az a rólam szóló történetet.

Mindig vigasztal és segít a bajban.
Megment minden percben, órában ha akarom.
Ez a toll emel fel és ez mi éltet.
Szeretem is addig míg csak élek.

A Toll igen őt kezemben tartom.
S ha kell első nagy szerelmem neki vallóm.
Ő az ki mellettem áll és kitart halkan.
Vele ébredek a kopár világ alkonyán egy sorban.

Segítségével apasztom ki a folyót.
Élesztem újra a fákat szépítem az erdőt.
Vele tudom csak már ezt bírni.
A közénk gyűlt megannyi fertőt.

De hol van a gyermeki élet?
Hova tűnt a folyó medrében?
Az ékszer karcolt valamit lelkem kertjében.
Újra nem folyhat víz e patak medrében!?

A gyermekkor kacaját, a dacosság fáját,
Taposta ki a komorság lelkem árnyékán.
Eltűnt már e mézédes kor?
Messze ring az emlékezetben valahol!

Felnőtt a toll s vele együtt én is!
Szívem a dacosság fájának árnyékában pihen mégis.
Lassan értem meg ezeket,
Az idő gyógyít és hoz más éveket.

A kor mi hozza magával a változást.
A kor amit ez a toll is képvisel!
Az élet csábítva dacosan rám nevet,
S megleltem mert a szívem s a tollam vezetett!