Látom magunk, amint a piciny szobában
egymás testében-lelkében elmerülve
hagyjuk, hogy formáljon
szelíden vagy éppen őrülten a vágyunk...
Az idő mindent újra ad...- mondják.
(és kapaszkodom e szavakba)
Mert ezekkel a szavakkal
vigasztalom magam,
mikor lüktet bennem
egy kérdés:
- látlak még? -
Minden elválás egy apró
kis halál - mondtad.
És az agyamban dobol
az óra és a mutatója
kiabálja:
- itt az idő ismét
egy búcsúra -
...szemem sarkában
csüng egy könnycsepp...
A fájdalom hamar meg is
szülte, nem sokáig
vajúdott vele.
Tenyeredbe fogod arcom,
erőtlen szavaim
féltően csókolod és
rekedt hangon súgod
a lelkünkbe-forrt
szeretést fülembe...

Szeretem, ahogy halk
suttogássá simogatod
szívem kiabálását...
Mosolyba fordulna épp az
arcom, mikor megérkezik
a vonatom, törve a pillanatom.
Sírásba csukló lélegzetem
sóhajként száll az égbe....
Még látom
szemed őz-barna tekintetét,
ahogy ijedten kapaszkodik
szemem egyre messzebb
távolodó kékjébe....
Az idő mindent újra ad...- mondják.
(és kapaszkodom e szavakba)