Árnyak fontak körbe,
hozzám bújtak s bőgtek.
Lényembe látva,
velem és várva:
A döbbenetet.
Felhúztak a mélyből,
remegve álltam a ködből,
elősugárzó félelem-bugyra,
Te leszel ki megragad örökre.
És hozzám kötve
már meg sem tagadsz,
majd ha eljössz hozzám,
és lényedhez közel,
a távolban megmaradsz nekem.
Féltened már nem kell engem,
magammá válva
nem lehetsz már fátyol a szemembe.
Beborít a döbbenet,
nálad-nélkül meglehet:
A jövőnek nincs már értelme,
Magadba zártál örökre.