Örökkön-örökké hajszolom a realitást,
Senki más nem érti, mit érzem.
Szívfájdalom, szánálom nem vitás,
Zord zendülések zavarta valaha lényem.
Ez nem történelem, ez az életem,
Szélsőséges fikcióim széttépnek végtelen.

Sosem értettem, miben vétkeztem,
Ég velem, egy nap visszatérek,
Romba dőlt énem fel építem...
Egyszer, ígérem: \'Minden sérelmet elintézek\',
Látni fogják, így néztem a világot,
Emberfeszítő fertőben menekülök épp meg...
Megtorlok minden férget, ki tényleg megbántott.

Ez ájtatos érzés, a szívemet szúrja,
Újra-és újra, utat mutat egy sötét alagútba,
Sosem tudtam, mikor alakultam elvakultan bolonddá,
Széttépő keserveim égetik sebeim, hol ott már...
Kényszeresen otrombán cselekszem,
Benső kínjaim börtönbe rekesztve engem,
Leláncolják lépteim, kalodába kényszerítik lelkem.