Fájdalmaim küszöbén ülök én,
Kalodába zárt zavart lélek.
Nyomasztó sóhajokat suttogok,
\'Egy napon visszatérek\'.

Számtalan szebbnél-szebb évek
Várnak rám úttalan utakon túl,
Bejárom, ha felfaló fájdalmam
Tengerében minden kínom elhalványul.

A jövőképek reménye bennem él,
Sejtelmes szavakkal szivárog e tudat,
Kísértetek ébresztenek a tél mélyén,
Elbájolt állapotban állva, ez zord kábulat.

Egy hang, egy kéz nyúl belsőmbe,
Szívem szaggatva, leáll a keringés,
Felemészti létem, kihűl minden léptem,
A végzetem a magányba zárt szenvedés.

Ez szenvedély, vagy csak hiú ábránd?
Poétikus panoráma tárul elém ott,
Hol más, ha számtalan napokat eldob,
Tündöklő alkotások szelleme jár át.

Fagyott tájakat járva a tél mélyén,
Rideg tekintetem félve mindent átlát,
Idegenek bús-komor arcát fújja a szél,
Ébredésem alkonyán látom a lelki világok harcát.