Félhomály beszűrődik az ablakon
arcodat többé nem láthatom.
Elvakítja szemem szádból ömlő félelem.
Fehéren-feketén peregnek a képek
Elfogytak a színek
épp hogy csak élek, meghalt a lélek.

Levegőt lassan s halkan veszem
a külvilág zajait figyelem,
Itt legbelül megállt az élet
Tisztán, lélekkel szerettelek Téged.
Bennem élnek a megfakult képek,
Dobban a szív mely oly sokszor téved.

Utad mindig visszavezetett hozzám
hol megpihenhetsz s vándor leteszi a botját.
Szeretetem beragyogott téged
mely nem adott viszonzást nékem.
Visszajöttél mert érezted szeretlek,
tőled e gondolat mindmáig eretnek.

Most hogy már nem akarsz
magadból előlem mindent eltakarsz,
Nincs más mit tennem kell
megint csak mennem kell.
Mint vándor ki rója az élet útját
Keresi a sivatag kútját.

Súlyos béklyó lettem néked én
Szerelmünk kezdetén
szárnyakat kaptál mely most visszahúz
Menekülsz bódult álomvilágba
Mely nélkülem nem lehet csak félárva
s ott állsz majd reménytelen vággyal.

Érzem most másra vágysz,
álmaidban mást csókol a szád
mi múltban még engem keresett,
számodra mást nem ad csak keservet.
Testem illata fullasztó lett neked
Vágyó érintésből visszahúzod kezed.

Szabadság íze részeg bódulattal,
édes illatokkal eltelít
hiú reményeket táplál reggelig,
s jő a hajnal te is látod már
bölcsebb ha az ember néha vár
s nem járatlan úton jár.

Szomjad olthatatlan, szabad vagy,
vándor, ki keresi az élet értelmét
néha megtorpansz s ez ad erőt
hogy meglásd lényed másik végletét.
Szabadságban oltalomra vágysz,
S ha megtaláltad mindig jőni fog más.


Távolságban közelségre, ha fázol melegre,
ellentét hozhat csak gyógyírt a sebedre.
Démonjaid hasztalan harcolnak veled
Szemed becsukod s kinyújtod a kezed.
Keresed utadat s néha megtalálod
kik kacajjal érkező hiú barátok.

Egyszer majd megnyugszol, ha hegytetőre felérsz,
S álmaidban elkísér mindvégig a remény.
Párnáid közt izzadt verítékcsepp gördül le arcodon
Öklöd markol s lelked a múlt ellen harcol.
Most mást nem tehetek, elengedem kezedet
mert ez jelenti a világon a legtöbbet teneked.