Az asztal szélén egy kis fény lángol
szép kicsi gyertya,
lobog a fátyol
s az ablakon süt be holdvilág
egy suttogó hang kérdezi:
“Kislány, mi bánt?”

Szeretnék válaszolni
mondani, hogy minden
de nem tudok megmozdulni
csorog a könnyem.
A hang meg csak hallgat,
többet nem szól...
elmegy tán örökre,
de emléke még fejemben zúg.

Az asztalon vidáman lobog a láng
míg a szívem borús, mindenki bánt,
nem értem a helyzetet
mond te kis láng,
mégis mi változott meg?

Talán az életem és még ki tudja mi....
minden mi érdekelt, meghalt,
s ezekkel együtt én is
még egy utolsó könny,
egy utolsó szó
az emberi lélek oly törékeny, múlandó....

Összetört e szív, már csendes,
hiába peregnek a könnyek
az életem nem változik meg.
Talán majd a remény segít,
bár csak amiatt vagyok most itt
a szobámban az életen merengve
és visszatért a hang,
újra hozzám szólt remegve
az életemet követeli
hogy menjek vele még ma
“Nem bánod meg kislány.
Vár a halhatatlanság kora.”

Megfontolom, hogy menjek-e
mert most nem ér semmit az életem
végül is miért ne mehetnék vele?
Rápillantva az asztalra elaludt a pici láng
rájöttem hogy döntöttem
s követem a hang irányát....