Az életem adnám
egy mosolyodért,
a szívem a hazád,
s ha odaért,
az a vágy amitől a szíved dobban,
én új útra lelnék a csillagokban.

Könnyeimből épített patak,
szigetekké lett üres szavak
hada, melyek már nem hoznak haza,
már farkasként üvölt az éjszaka.

Hirtelen sötét arcomhoz ér,
felzúg egy sikoly – játszik a szél.
Múlik az idő, ölel a vég,
kőszív nem dobban – ráolvad a jég.