Ugye emlékszel még a szép napokra?
Ahogy észre sem vettük, hogy habokban
lépkedünk
ez volt az életünk.

Most kezed kezemben,
s ülünk egy veremben,
nincstelen
és dicstelen.

Nem ezt álmodtam meg neked,
nem én szőttem ily terveket,
már messze kéne járnunk
vagy csak maradnunk

ott hol lennünk kéne,
s nem a holnaptól félve
hajat tépve, enni kérve
rogyni térdre.

Én hoztalak ide, ahogy ígértem
megmutatom a világot,
még hallom szavam, s kétlem
hogy ez volt mellettem álmod.

Én vezettelek,
s te bátran adtad kezed,
bíztál és itt vagyunk.
Mondd hol a csillagunk?

Ahogy a nyári éjjel néztem,
hogy alszol csendesen,
simogattam hajad, arcod,
ígértem nem eshet bajod.
Mert itt vagyok.

Nem ezt a világot vágytam
mutatni mikor feküdtél az ágyban
és suttogtam füledbe halkan.
Én nem ezt akartam.

Száraz gallyakon lépkedek,
aludnál, de nem hunyod szemed,
mert a fa recseg.
Ha ott vagyok veled.

Tiszta lenne álmod, ha nem lennék,
ha elmennék – az lenne békesség.