Lehet innen visznek el fehér kabátban,
Addig nyugodtan fekszem és a holnapom várom.
S csak egy kiáltás zúzza ketté ábrándom.
A tisztára mosott padló sem látszik a lábnyomom.

Mert én jól vagyok nagyon is jól.
A kórházi ágyába süppedve Karesz csak dalol.
Azt nem tudom hogy mit miért,
De látom, hogy lelkem ócska testemből kilép.

Itt én még napokon keresztül várhatok.
Meglátjátok mikor ez a kópé elandalog.
A világ összes pora tapadt kicsiny szívemre.
S kezeim pedig tettem szeretteim kezébe.

A holnap még várhat mi éljünk a mának.
A földön vannak angyalok és szállnak.
Ember vagyok s madárrá válok, messzire szállok,
Szállok mert én azt sem tudom magamtól mit várok.

Titkos tanulság mi foltozza gyenge testem,
Mégsem köztetek hanem messzire jár a lelkem.
Szememből hullik majd az áztató eső,
Könnyeim ízétől cseperedik majd az erdő.

Engem még otthon anya féltve vár,
Ő az ki megfog, megölel és mellettem áll.
Én mégiscsak lábakon távozom.
A rengeteg barát ki körbevesz ők a támaszom.