Nekem cseppekből állt csak össze a tengerem,
Életem a szobám mélyén szülte meg az álom.
S a sorsom szelte ketté buta kis ábrándom,
A következő fejezetet én már feszülten várom.

Mikor átérem az egész tudatom határát.
S saját lelkem nem gátolja testem futárát.
Mert tönkretesz a külső nyomás súlya,
Így térek én mindig újabb és újabb útra.

HA testem megölnéd, lelkem nem törnéd meg,
Ez ad rólam tökéletesen látható körképet.
Van valami mégis a beszívott levegőben,
A Nap is az alkonyatban haldoklik véres lepedőben.

De én ebből az árnyékból lépek ki közétek,
a probléma, hogy ti nem de én látok belétek!
Mindig a gyengébb sakkozza ki saját magát,
A fény nem űzi saját ijesztő árnyékát.

Feltámad most egy vihar, mit kismadár szárnya kavar.
Engem is tovább sodor fél lábbal az élet felé.
Már porba súlyt az elszakadt végtelen darabja,
Mikor becsapódom testem szakad ezer darabra.

Minden molekulámra esek szét és porladok,
Saját darabjaim pillangó szárnyán suhan a virágok felé,
A világban így messzire szállok a havasok felé.
Hol le tudnék ülni a világ pereme mellé.

S onnan kémlelném végig a gyönyörű látóhatárt,
Hol már a nap sugara is csak sötétség.
Ahol az ég és a föld eggyé válik és őrülten robog.
S én ott a világ rettenet peremén egyedül zokogok.