Mikor felkelek reggel, köztetek álmos szemekkel lépkedek,
Mindig csak néztek rám és engem hibáztattok folyton.
Úgy érzem mintha megkaptam volna Káini pecsétem,
Úgy érzem néha a szavakat a drága papírra fecsérlem.

Elég volt ebből a leslyedt félelmetes korból.
Engem a vers emel majd fel a láthatatlan porból.
Hátba szúr és ellök, kezeimre tapos a nagy világ,
Hideg csendet követik a heves, vad viták.

Nem bírok leszámolni a jelennel hideg kezemben.
A por amiben fekszem egyre véresebb körülöttem.
Nem láttam a szebb holnapom a gyönyörű égen.
A holnapom várom és a jövőm nem félem.

Tudod nagy esély van rá hogy belehalok az életbe,
Ezért fojtom én minden bánatom ezekbe a versekbe.
A az ami elnyel nem más , mint a csalódások tengere.
Volt barátom akitől elbúcsúzok én majdan.

Ő a küszöbön áll én csak fekszem a porban.
Tudom cseppekből áll össze majd az én tengerem.
Hátba döfnek és leköpnek fura és értetlen emberek.
Káin helyett Károly, s könnyen elítél a közegem.

Minden kapocs felszakad és vele együtt húsom tépi le,
Másik a tátongó sebet sóval hinti be.
Hideg vizet locsolj arcomra, hogy ébredjek fel újra.
Had érezzem a fájdalmat amit okoz a csalódások súlya.