Fájt mikor azt mondtad,
Ez a virágzó kapcsolatunk vége.
Nem éreztem semmit mégis fájt,
S egy esélyt adtam a holnapnak.

Kis világom azóta fél és üres.
Én egyedül ott maradtam.
S csak alvadtvér maradt garatomban,
S elmetszette légcsövem haragod.

A sors pengéjén az élet mindig fen,
Szét szakadt a páncél gyönge mellemen.
Kitárazott rajtam az élet, s félek!
Félek! a szavak záporában elázni.

Vágyom a megváltó nyugalomra,
S egy panzióban vég nélkül teázni.
Az agyamba vésődött a szó : „vége”,
Hangod határozott, hideg lejtése.

Lecsordult az első könnycsepp,
Tüzesen égette végig arcom vonalát.
Beitta bőröm, így enyhítette lelkem fájdalmát.
Ez a könnycsepp segít minden reggel.

Mikor fáradtan nélküled nyitom szemem.
Egy csepp könny, egy csepp vér,
Egy csepp mi csak egyszer dönt,
Egy csepp mi mindent megöl.

Ez marad mindenki nyomát elégeti,
Segít mindenkinek a jobbat látni.
Egy kiúthoz vezet a hatalmas erdőből.
Így segít egy csepp múltat csinálni a jelenből.