Vártalak...de nem jöttél.
Elmentél oly hirtelen, mint a hajnali szél.
Csak a gyász, a bánat ami itt maradt;
S fájó szívvel tudjuk: téged már nem köszönt a pirkadat.
Néma vagy...miért nem szólsz már?
Tán várod, hogy minket is elvigyen a bánat?

Fáj a seb, mit feltéptél újra.
Fáj a szív, mi megszakad újra.
Könny, mi újra melegen simítja végig arcomat,
s legördül szívemhez, hogy gyógyítsa azt.
Csönd van...miért nem jössz már!?
Ahogy legyen vidámság, melegség, mi újra csak rád vár?

De nem jössz. Csak fekszel némán.
Szemedre sötét lepel borul.
Eltűnik a napfény, s helyette sötétség tulul.
Sötétség tulul abba az űrbe, mit te itt hagytál, gyorsan, s némán.
Hazudtál nekem. Hazudtál. Azt mondtad, mindig itt leszel.
Én vártalak. De ismét nem jöttél...nem jöttél...nem jöttél...