Szétfeszít a kín,
aztán lassan elpattan egy in,
ha nem írhatom ki magamból,
hogy elegem van mindabból
ami nyomást érzek,
de csak feloldozást kérek.

Megfojtanak a kötelek,
magukkal rántanak,
és lassan megölnek.
Csapdát állítanak,
mindenütt lesben állnak
és csendben várnak.

Lehúz a mély,
erre nem kell engedély,
fejem kavarog,
szívem halkan dobog,
dobog, míg bírja,
majd lassan elhalkul a sírba.

Ott vár a mennyei boldogság,
arcomon ekkor már örök vidámság,
s megtérve haza,
hol Isten karja,
reményekkel hajtom le fejemet,
egy örök nyugovóra...